RÉVÉSZ GYÖRGY
(1927 - 2003)

Egy rendező a középmezőnyből: ez Révész György, a magyar film egyik legszorgalmasabb alkotója. Nevét jobbára csak szakmai körökben ismerik. Külföldön, rangos (tengerentúli) fesztiválokon nagyobb sikereket aratott, mint itthon (ahol "csak" Balázs Béla díjat és érdemes művész címet kapott, pedig ennél sokkal többet érdemelt volna).
Hagyatéka számos értéket tartalmaz. Munkái nem teremtettek iskolát, új hullámunknak sem vált reprezentánsává, viszonylag hosszú pályafutása mégis jelentős fejezet a hazai kinematográfia történetében.

Előbb Gertler Viktor, a későbbi kolléga filmiskolájába járt, majd elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. 1950-ben szerzett diplomát. "Inaséveiben" válogatás nélkül teljesítette, amit rábíztak. Dramaturgként dolgozott, rendezést tanított - anélkül, hogy maga felvevőgép mögött állt volna, híradók készítésében vett részt. Váratlan beugrásnak köszönhette debütálását. Bán Frigyes helyére állva hozta tető alá a kedves és üde 2x2 néha 5 című vígjátékot, mely kedvező kritikai fogadtatásra talált és vetítéseit is rengetegen látogatták. Sínre került. Befogadták. Ettől kezdve állandóan filmgyári levegőt szívott. Nem tartozott a kitartó kilincselők közé, a megbízatások mindig megtalálták. Mintegy két tucatnyi opusa arról tanúskodik, hogy a dráma és a komédia nyelvén egyaránt hatásosan tudott "beszélni" a moziban, s bár akadtak gyengébb vállalkozásai is, mindig arra törekedett, hogy a lehető legszélesebb tömegeket szórakoztassa. Kötelezettségnek fogta fel az érdeklődés felkeltését: "Üres széksorokhoz szólni: értelmetlen tevékenység. Nem elég, ha a művésznek van mondanivalója, a hatás művészetét is ismernie kell. Filmet nem lehet az utókornak csinálni. A jelenben kell hatnia" - hangsúlyozta egyik nyilatkozatában. Megállapítását nyilván árnyalhatnánk, annyi azonban bizonyos: a Révész György-filmek többsége megfelelt az említett követelménynek.

Utoljára két évtizede forgatott (ez volt az Akli Miklós), három esztendővel ezelőtt halt meg: eljött az ideje a mérlegkészítésnek. Végigpillantva munkái során, históriai rangúnak tekinthetjük az Éjfélkort (1957), az első 1956-os számvetést, a balladai hangvételű Angyalok földjét (1962), a költői szépségű Egy szerelem három éjszakája című musicalt (1967), a Karinthy Frigyes emléke előtt tisztelgő drámát (Utazás a koponyám körül, 1970), a Tersánszky Józsi Jenő ihlette pajkos Kakuk Marci-interpretációt (1973). Latabár Kálmán számára biztosított hálás - egyáltalán nem szokványos - lehetőséget a Micsoda éjszaka (1958). Tisztes kommersz színvonalat képvisel a kasszarekordokat döntő krimi-paródia, Az oroszlán ugrani készül (1969). A Pendragon legenda (1974) korrekt Szerb Antal-átültetés. A maguk korában izgalmas társadalmi jelenségeket boncolgatott a Hogy állunk, fiatalember? (1963) és Az öreg (1975). Látványos bukások sem hiányoznak a leltárból. Ilyen a vegyeskereskedés-jellegű, didaktikusan politikus Minden kezdet nehéz (1965) s még inkább az Ady Endrére Ady Endre megjelenése nélkül emlékező kínos fiaskó, a Ki látott engem? (1975).

Szívesen merített tiszta irodalmi forrásból. Hosszú a sor a klasszikusoktól kezdve a kortárs tollforgatókig, akiknek tolmácsául szegődött (Boldizsár Iván, Hubay Miklós, Goda Gábor, Fekete Gyula, Gáll István, Somogyi Tóth Sándor stb.). Ő a karakterisztikus magyar film-musical meghonosítója. Élvezettel televíziózott és - mintegy pihenésképpen - a dokumentumfilm terepére is kirándult (Magyarok a prérin, 1979).

Semmi köze sem volt az avantgárd-vonulathoz, kísérletező kedvének azonban számos, ma is nézhető és élvezhető filmet köszönhetünk. Nem óhajtott beleférni a "rendezői monománia" skatulyájába. Igyekezett elkerülni az ismétlés csapdáit. Büszkén emlegette: nincs két egymás utáni darabja, amelyet "azonos zenekari műnek" tekinthetnénk. Ars poeticája kikezdhetetlen: "A legfőbb feladat: gondolatokat ébreszteni, a kötőanyag pedig csak az érzelem és a képzelet lehet." Az önvallomás a számvetésnek és tanulságnak egyaránt beillő szavakkal egészült ki: "Saját munkáimat illetően nem a nézőszámot, hanem azt a reagálást tartom döntőnek, amelyik azt bizonyította: a filmem beleszólt valakinek az életébe, a gondolkodásmódjába."

Nem merülhet feledésbe a művészete.

(VJ)