A forradalom formája
Az i-ypszilon alkotócsoport által tervezett 1956-os Emlékmű
Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójának Emlékévében az egyik jelentős esemény az új Emlékmű felavatása lesz. Az építkezés műszaki előkészítése jól halad, és kivetítő mutatja a helyszínen a készülőben lévő mű terveit több '56-tal kapcsolatos fotó társaságában. A sajtóban tavaly óta olvasható (félre)értelmezések kapcsán érdemesnek látszik alaposabb elemzés alá venni az alkotói szándékot.
Az Emlékmű tervpályázatát az i-ypszilon alkotócsoport nyerte meg, melyet 2005-ben alapított Emődi-Kiss Tamás, György Kata, Horváth Csaba és Papp Tamás. Az általuk kigondolt mű teljes mértékben csoportmunka: a két-két építész és képzőművész munkamódszere a közös gondolkodáson, a felmerülő ötletek együttes megvitatásán alapul, ami lehetőséget adott arra, hogy a terv kialakítása során egymás elképzelésének folytonos módosításával és korrigálásával tökéletesítsék a tervet.
Az i-ypszilon csoport alkotói közül mindenki 1956 után született. Ebből a szempontból pedig - éppen azáltal, hogy maguk még nem vehettek részt az eseményekben - a generációs távolság másfajta rálátást biztosított a forradalom lényegének megjelenítéséhez. Az emlékmű műfaja megköveteli, hogy az utókor egy jelentős eseményének állítson emléket, teremtsen lehetőséget a visszaemlékezésre, -emlékeztetésre. Bizonyára teljesen más megoldás született volna, ha az Emlékművet olyan művészek tervezik, akik maguk is részesei voltak a forradalom eseményeinek. Az i-ypszilon tagjainak azonban személyes élmények hiányában meg kellett küzdeniük a saját értelmezésükért. Éppen ez a küzdelem adja a művészek, illetve az alkotás nagy értékét. A fiatal alkotógárda nemzetközi nyílt tervpályázaton elért sikere ugyanis világosan megmutatja, hogy az ötvenhat után született generációknak is jelent valami nagyon fontosat '56 története, annak szellemisége.
Az alkotócsoport tagjai első lépésként "emlékeztek" - persze nem a saját élmények alapján, mert azok legföljebb iskolai adatokra, vagy a családban csak félig kimondott, de még inkább elhallgatott morzsákra szorítkozhattak. Még élő forradalmárokkal találkoztak személyesen, visszaemlékezéseiket, beszámolóikat olvasták. Így kezdték meg az "emlékezést".
A képzőművészet egyik problémája - lévén statikus a megjelenítési módja a festészetben és a szobrászatban -, hogy a szukcesszív, azaz a folyamatosan kibontakozó művészeti ágakhoz, az irodalomhoz és a zenéhez hasonlóan, hogyan alkosson olyan műveket, melyek egy folyamatot, történést fejeznek ki. A jelen Emlékműnél alkalmazott megoldás a "sűrítés" volt. Az alkotócsoport tagjai ugyanis felfigyeltek a beszámolók egy olyan elemére, mely többek visszaemlékezésében is előfordult, és amely alkalmas volt arra, hogy a forradalom egyik legnemesebb eszméjévé váljon: az összefogásra.
A forradalmi pillanatokban a tömeg egy irányba tart. A közös cél eléréséhez egyesíti erejét, az emberek összekapaszkodnak, egymásba karolnak. A széleken még lazábban, az első sorokban pedig szorosabban. 1956-ban ez az érzés, a két oldalról nyomasztóan szorongató Rákosi- és Kádár-rendszer között csak sóhajtásnyi ideig tarthatott, ám mégis ez indította el a lassú és eleinte kevéssé érzékelhető változást. Ennek a pillanatnak az értékéhez nem fér kétség, ezért érdemes ezt megörökíteni.
Az Emlékmű erre tesz kísérletet. A több száz oszlopból álló, a Városliget felől a város felé irányuló, erőt sugárzó háromszög forma a felkelő forradalmi sokaságot jeleníti meg, figyelembe véve egy spontán embertömeg fent említett önszerveződési sajátosságait: hátrébb és a széleken még ritkásabbnak, majd egyre sűrűbbnek, biztosabbnak látjuk az egymás mellett lépkedő forradalmárok tömegét.
A forradalmárok egyik jellemzője azonban mindig az, hogy nem tudják magukról, hogy forradalmárok, sőt, általában óvakodni is szoktunk az "önjelölt felforgatóktól". Az Emlékműben megtestesített tömeg tagjai olyan emberek voltak, akiket összekötött az elégedetlenség, a kilátástalanság és az elnyomás megszüntethetőségének reménye. Átlagos magyar emberek voltak, akik, később hősökké vál(hat)tak, de az összekapaszkodás-összefogás pillanatában egyáltalán nem erre gondoltak, nem ezért fűzték össze a karjaikat.
Mindezt az Emlékmű kialakítása és anyaghasználata is sugallja: a széleken ritkábban, majd egyre sűrűbben láthatjuk a vasoszlopokat, hogy aztán a háromszög harmadik, egyébként 56 fokos szöge felé közeledve egy fényes acélékké forrjanak össze. Az individuumok egy célban egyesülnek, egy akaratot kifejező nemzetté állnak össze. Az ék pedig, anyaga révén a szélek rozsdás vasoszlopaival ellentétben, tükörfényes. Az egyén itt visszatükrözve viszontlátja magát, így nemcsak az emlékezés révén szól hozzá az alkotás, hanem megadja a mindenkori aktualizálás és azonosulás lehetőségét is.
Egy műhöz mindig hozzátartozik az alap is, amelyből kinő, jelen esetben a kockakövek. A kövezet egy félkör alakú területet jelöl ki, ahova besétálva átléphetünk az emlékezés terébe. Az utcakő a 19. század forradalmai óta alapvető fegyver a felkelők kezében. A szabvány 18 x 18 cm helyett azonban ezek a kövek az Emlékműnél 23 x 23 centiméteresek, utalva a huszonharmadikai dátumra és Angyal István üzenetére. Az ék felhasítja és felgyűri a kövezetet. Hasítása arra utal, hogy feltöri, megszünteti a helyszín történelmi terheltségét.
Ami pedig a megformálást és a stílust illeti: az alkotókat több támadás is érte a "hagyományos" és figuratív Emlékművekhez szokott nézők részéről. Ezzel kapcsolatban azonban fontos megjegyezni, hogy egy Emlékmű, habár a múltról, de a jövőnek szól. Ennek a műnek a kialakítása ma még talán sokak számára szokatlannak tűnik. Az viszont, hogy nem vagyunk felkészülve egy ilyen stílus- és formavilág befogadására, mely például Nyugat-Európában általánosan sokkal elfogadottabb, legnagyobbrészt éppen annak a rendszernek köszönhető, mely ellen a forradalom irányult. Az alkotás jövőbe mutató karaktere azonban éppen azon célok folytatásának és kiteljesítésének szól, amiért 1956-ban oly sokan összefogtak.
