KELETI MÁRTON
(1905 - 1973)

A magyar film közelmúltjának jellegzetes figurája számos alkotást készített, sikert sikerre halmozott, sok hivatalos elismerést kapott, nevét mégsem jelentős művészi törekvésekhez kapcsoljuk. Keleti Márton a kommersz mozinak volt elkötelezett híve, aki ügyes filmcsinálóként szolgálta a közönséget (meg a politikát). Ha végigpillantunk munkái során, azonnal megállapíthatjuk: nem a halhatatlanságra pályázott, megelégedett azzal, hogy "fent" és "lent" szerették, s napi fogyasztásra szánt darabjai, melyek között találunk jobbakat és gyengébbeket egyaránt, a szórakoztatást, a kikapcsolódást szolgálták. Mindezzel nem kívánjuk életművének jelentőségét csökkenteni. A celluloidszalagra nemcsak Fellinik és Bergmanok írnak, szükség van ügyes mesteremberekre is. Ráadásul ami portrénk alanyát illeti, bokros érdemeket szerzett az utánpótlás nevelésében, senkire sem erőltette elveit, Gaál Istvánok és Kósa Ferencek kerültek ki keze alól a főiskolán.

1905-ben született Budapesten. Kezdetben a teátrum légköre vonzotta. Diploma nélkül is megbízatásokhoz jutott több színházban, majd "átigazolt" a filmhez. Noha Fejős Pál és Vajda László mellett inaskodott, nem követte a nemzetközi hírnevet szerzett művészek valóságfeltáró módszereit: másfajta stílust kedvelt. Felült a Meseautóra, a harmincas évek vidám és felszínes kinematográfiájának kocsijára. Befogadták, mivel tudott mesélni, szikrázó humorérzékét, átlagon felüli poentírozó készségét, remek színészvezető adottságait is kamatoztathatta. 1937-ben debütált A harapós férjjel. Török Rezső darabjából Nóti Károly, Kurzmayer Károly, Pán József, Rajnay Gábor, Kabos Gyula, Dayka Margit, Bársony Rózsi, tehát rutinos társak segítségével kellemes vígjátékot ütött össze. Nem rosszabbat, nem is jobbat az akkori átlagproduktumoknál. További filmjeiről ugyanez elmondható (Torockói menyasszony, Viki, Borcsa Amerikában, Nehéz apának lenni, Te csak pipálj, Ladányi!). Később a zsidótörvények miatt elhallgattatták, de szerencsére megúszta a nehéz éveket - nem úgy, mint például kollégája, Gaál Béla, aki az önkény áldozatául esett.

1945 után bekapcsolódott a háborús ájultságból ocsúdó magyar filmgyártás életébe. Az új kor nyitányát, A tanítónőt (1945) ő jegyezte. Bródy Sándor színművének mozi-verziója készülhetett volna nyolc-tíz esztendővel korábban is: a rendező épp úgy megszelídítette az eredeti mondanivalót, akárcsak Székely István a happy enddel eltorzított Noszty-elbeszélést vagy a túlcukrozott Nyilas Misi-históriát. Jávor Pál és Szörényi Éva sem mentette meg az adaptációt, mely azt dokumentálta, hogy egyelőre még a régi szelek fújnak a stúdióban. Mindemellett érlelődtek a változások. Keleti egy ideig a Szociáldemokrata Párt vállalatát, az Orientet irányítja, a fordulat évét követően pedig vezér-pozíciót harcolt ki magának.

A sematizmus virágzásakor úgyszólván versenytárs nélkül uralta a terepet. Szeretett dolgozni, tudott alkalmazkodni, tetszett neki a státus, amit kivívott magának. A szűk esztendők során gátlástalanul kihasználta a lehetőségeket. Mások hosszú ideig várakoztak, neki gyakran két filmje is forgott évente. Ha egy forgatókönyvét elutasították, előhúzta a fiókból a másodikat, a harmadikat, a negyediket. A hatalom a tenyerére vette. Kossuth-díj halmozóként ült a trónon. Mit mondhatunk a Rákosi-korban született munkáiról, harcosan igazodó opusairól, balos szólamokkal átitatott komédiáiról, az elvárások szerint átdolgozott irodalmi átültetéseiről, hazafias nekibuzdulásairól (minden műfajt végigskálázott)? Vállalkozásai "helyi értékükön" ítélhetők meg. Ott virít rajtuk az ilyen-olyan-amolyan szempontok pecsétje s ezen az sem változtat, hogy többnyire hagyományos megoldásaiba be-belopott sajátos ízeket, hatásosan teremtett atmoszférát s rendszerint kvalitásos szerepjátszókat foglalkoztatott. Keletihez tódult a publikum, nyilván azért is, mert mindig közérthetőségre törekedett. A Beszterce ostroma (1948), a Mágnás Miska (1948), a Dalolva szép az élet (1950), a Civil a pályán (1951), a Különös házasság (1951), a Fel a fejjel (1954) meggyűlöltették és kinevettették a múltat, illetve idealizálták és felmagasztalták a jelent. Gyakran túllőtt a célon (például a Kiskrajcár vagy az Ifjú szívvel példázatával, a pátosz-teli Erkellel az ötvenes évek elején). Talán csak A csodacsatárban - ez már 1956-os mű, át is kellett pofozni néhány jelenetét - fedezhetők fel gyilkosan szatirikus fricskák. Keleti Márton akkor bizonyult bátornak, amikor hagyták. De nem nagyon hagyták. Így aztán beállt a sorba s erőt merített a Pártközpont dicséreteiből és a szépen fogyó mozijegyekből.

A Kádár-rendszerben hamar megtalálta a helyét. "Egyet ide, egyet oda" alapon forgatott drámát (Két vallomás, 1957) és vígjátékot (Don Juan legutolsó kalandja, 1958). Asszisztált a Fekete szem éjszakája című arcpirító ízléstelenséghez (1958), melyet francia koprodukcióban hoztak tető alá. Még egy mélypont: a politika szája íze szerint, Dobozy Imre hathatós közreműködésével celebrálta a Tegnap(1959) és a Virrad (1960) című társadalmi hazugságokat. Ezekben 1956-ot ellenforradalomnak, a szocializmus szent ügye elleni támadásnak láttatta. Nem kényszerítették arra, hogy megtegye - ami önmagában is bizonyíték arra, hogy a parancsok mellett belső meggyőződés is hevítette. Kiállt a vállalt ideológia mellett máskor is (Pár lépés a határ, 1959, Puskák és galambok, 1961, Harminckét nevem volt, 1972, Az aranykesztyű lovagjai, tévéjáték, 1968). Elemében volt, amikor karcos közéleti szituációkat pácolt hétköznapi vidámságba (Nem ér a nevem, 1961, Esős vasárnap, 1962, Butaságom története, 1965, Tanulmány a nőkről, 1967). Mélyre nem ásott: a világ, az életformák átalakulása nála romantikus felhangokkal színezett (Hattyúdal, 1963). Fiatalon operákat vitt színre. A muzsika iránti vonzalma érett fejjel is megmaradt, erről tanúskodnak mértéktartó, bár kissé régimódi zenés filmjei (Szerelmi álmok, 1970, Bob herceg, 1972, Csínom Palkó, 1973: utóbbi munkálatai közben távozott az élők sorából).

Egyszer, klasszikus magasságokba emelkedett. Magával ragadta a megújulás szelleme: 1965-ben született A tizedes meg a többiek. Dobozy Imre darabjából nem pusztán szellemes, fordulatos mulatság készült, hanem ennél sokkal több. Szatirikus körkép vérbő karakterekkel, csípős fricskákkal, groteszk áthallásokkal, ellenállhatatlan helyzetekkel. Keleti legjobb színvonalát felülmúlva ábrázolta a Tizedes (Sinkovits Imre) kalandjait, a háború utolsó szakaszának kusza zűrzavarát.

Örökségéből valószínűleg csupán néhány tétel lesz maradandó, ám ezek - főleg a frissességét változatlanul őrző Tizedes - helyet biztosítanak számára a film magyarországi krónikájában.

(VJ)