BACSÓ PÉTER

A hazai rendezői gárda ismert személyisége, a legidősebb nemzedék reprezentánsa régi motoros a szakmában. Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy az anyatejjel szívta magába a mozgóképek szeretetét - Palotai Boris, a mama inkább az irodalmat igyekezett megkedveltetni vele - , a polgári család hagyományai és szokásai azonban mindenképpen segítették intellektuális fejlődését. Kassán született, ebben a városban kezdte tanulmányait, melyeket Budapesten, a Barcsay Gimnáziumban fejezett be. 1946-ban vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Színházrendezői ambícióit feladva baráti tanácsra pártolt át a filmhez. Abban a kivételes szerencsében lehetett része, hogy ifjan hozzájárulhatott a Valahol Európában stábjának eredményes munkájához. "Én akkor is boldog voltam, ha azt mondták, hogy - fent dolgoztunk egy hegytetőn - most szaladjak le a Somlay Artúr sétabotjáért. Hat kilométert le, hatot vissza és én ezt, mint egy gyorsfutó, boldogan megtettem." (Pokoli dolog a filmcsinálás, Major Ottó beszélgetése Bacsó Péterrel, Kritika, 1986.január). A filmes fióka így kóstolt bele későbbi hivatásának mámorába. Másfajta eufória is hatalmába kerítette. Őszinte hittel és lelkesedéssel adta át magát az új idők új eszményeinek.

1950-ben végzett a főiskolán, de ekkor már nem számít kezdőnek, több munka van mögötte, sokan előre köszönnek neki. Művészeti tanácsadója volt az Úttörők című - sajnálatos módon megsemmisült - produktumnak (ne firtassuk, milyen lehetett). Másik nagy kalandja a Szabóné (1949). Banovich Tamással gyári tapasztalatok alapján ütötték össze a szcenáriumot. A felsőbbségnek nem tetszett a sematikus tantörténet, később Háy Gyulával dolgoztatták át, ám akadt más feladat bőven. Vezényszóra, megrendelésre, szempontokat érvényesítve serénykedtek a stúdióban tevékenykedő filmes sztahanovisták (Thurzó Gábor, Szász Péter és a többiek). Egyetlen haszna volt ennek a lázas sürgés-forgásnak: lehetett a mesterséget gyakorolni.

A szárnypróbálgatás viszonylag sokáig tartott. A Hunnia dramaturgja (így nevezték a státusát) fáradhatatlan buzgalommal formálja a művek profilját. Kőháti Zsolt írja monográfiájában (Filmbarátok Kiskönyvtára, Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchivum és Népművelési Propaganda Iroda kiadása, é.n.) : Lehetetlen felsorolni mindazokat a filmeket, melyek így vagy úgy: Bacsónak is köszönhetik értékük, hatásuk valamely mozzanatát, akárcsak egy-egy ötlet erejéig volt is köze hozzájuk. A forgatókönyvírói tételek közé tartozik a Nyugati övezet (1952, Várkonyi Zoltán: példázat a néphez hű értelmiségi hazaszeretetéről), az Ifjú szívvel (1953, Keleti Márton: az ipari tanulók életének hurrá-optimista szemléletű bemutatása), a Mese a 12 találatról (1956, Makk Károly: totó-szerencse és balszerencse, könnyed szórakoztatás). Miután megtanulta a mesterséget és a sematizmus viharfelhői elvonultak, rangosabb dolgozatok is születtek a tolla alatt (Édes Anna, 1958, Fábri Zoltán, Gyalog a mennyországba, 1959, Fehér Imre, Két félidő a pokolban, 1961, Fábri Zoltán); Bacsó készítette a Merénylet (1959, Várkonyi Zoltán), a Fűre lépni szabad (196o, Makk Károly) szövegkönyvét, utóbbit mint team tagja. Később Örkénnyel szövetkezve vetette papírra az Egy erkölcsös éjszaka (1977, Makk Károly) forgatókönyvét. Dramaturgként sok film megszületésénél bábáskodott (ízelítőül: Déryné, 1951, Kalmár László, Liliomfi, 1954, Makk Károly, Ház a sziklák alatt, 1958, Makk Károly, Álmatlan évek, 1959, Máriássy Félix, Isten hozta, őrnagy úr!, 1969, Fábri Zoltán, Virágvasárnap, 1969, Gyöngyössy Imre, Szerelem, 1970, Makk Károly, Sortűz egy fekete bivalyért, 1984, Szabó László, Kende Jánossal stb.).

A sokoldalúság további bizonyítékai - csupán címszó-szerű felsorolásban - : ötletekkel ajándékozta meg barátait, slágerek szövegét költötte, gyakran megfordult a televízióban (sorozatokat forgatott!), színházban vendégeskedett stb. Nem maradhat említetlenül stúdióvezetői beosztása (elég hosszú időn át irányította a Dialógot "főnökként", illetve művészeti vezetőként). Dicséretére mondhatjuk el, hogy nagyvonalú toleranciával egyengette kollégái útját, az ő felfogásától és stílusától eltérő elképzeléseket sem vétózta meg. Bacsónak, a producernek (a kifejezést mai értelmében használjuk) sokat köszönhet Makk Károly, Kovács András, Jancsó Miklós, Gyarmathy Lívia, Xantus János, Tímár Péter, András Ferenc, Vitézy László, Tolmár Tamás s ahogy a protokollban szokott állni: még sokan mások.

Portrénk alanya 1963-ban kapott először önálló megbízatást. Elkészíthette a Nyáron egyszerű című mozi-darabot. Rutinos nyilatkozóként tudatta az érdeklődőkkel: jelen idejű művésznek tartja magát, akinek az a vágya - tekintsünk el a patetikus felhangoktól, ami általában nem jellemző rá! - , hogy együtt lélegezzen a társadalommal. A közérdekű és időszerű témák érdeklik, bizonygatja. "Ifjúságpártiságát" is hangoztatja debütálásakor. Az 1963-as nyitányt követő Szerelmes biciklisták (1965), a Fejlövés (1968), majd a Kitörés (1972) igazolja - "első hullámban" - ezt az érdeklődési kört. A ciklusba rendezhető filmek fiatalok kapcsolatairól, érzelmeiről, érvényesüléséről, konfliktusairól, megbicsaklásairól szólnak, egymással viszonylag könnyen rokonítható gondolati mezőbe tartoznak.

Különböző társadalmi jelenségekre rezonál - szinte zsinórban, többször újsághír ihletésére - a filmek azon csoportja, melyek erkölcsi-politikai mozgásformákat jelenítenek meg. "Politikus alkat vagyok, szeretek mindig a fősodorban lenni" - hangsúlyozza a megbízatásokért szívósan harcoló filmcsináló mester. Ami az opusok esztétikai színvonalát illeti, a kritikusok sűrűn suhogtatják pálcájukat, kifogásaik sztereotip megállapításokban összegződnek: a frissesség nem párosul mindig igényességgel, a figurák vértelenek, a dramaturgiai panelek elnyomják az elbeszélések logikáját stb. Mindennek ellenére tagadhatatlan: a drámák és vígjátékok (zárójelben: Bacsó a műfaji törvényeket nem igazán tiszteli, odaadó híve az eklektikának) óriási vitákat indukálnak s maga a szerző is gyakori részese az eszmecseréknek - nagy városokban és apró falvakban, sőt tanyákon egyaránt. A vonulat állomása a munkásmiliőt és öntudatot idealizáló Jelenidő (1971), a vezetés cselekvési mintáját didaktikusan interpretáló Harmadik nekifutás (1973), az ironikus-groteszk elemeket felhasználó életkép-sorozat - abszurd fordulatokkal, álproblémákkal terhelten, agitatív zöngékkel -: Forró vizet a kopaszra!, 1972, Ereszd el a szakállamat!, 1975, Zongora a levegőben, 1976, Riasztólövés, 1977, Áramütés, 1978). A folytatás: Banánhéjkeringő (1986): egy rokonszenves gesztus következményei, az emberi kontaktusok törékenységéről szóló és a társadalomból való kivonulás riasztó perspektíváját megpendítő tragikomédia, a Balekok és banditák (1996): a bűnbak-lét nehézségei és következményei, De kik azok a Lumnitzer-nővérek? (2005): az étterem-kritikus Wittman-fiúk kifigurázása crazy-humoreszkben. Musical-kisérlet a Szikrázó lányok (1978), harsány színeket is felvonultató vígjátékok a Ki beszél itt szerelemről?! (1978), A svéd, akinek nyomaveszett (magyar-NSZK-svéd koprodukció, 1980).

A szocialista rendszer elkötelezett híve, az "átkos" direktíváit fenntartás nélkül elfogadó s mindig ütemesen tapsoló mintakáder hamar elindult a damaszkuszi úton. Felismerése: a múltat be kell vallani. Önmagát is kineveti, ha kell, bár halálosan komolyan is kész a vérző zászlók alatt menetelők egykori életének ábrázolására. A tanú (1969) azért válhatott emblematikus alkotássá, mert felszabadult derűvel leplezte le a diktatúra mechanizmusát s az anekdotikus mesét maróan szatirikus jellemrajzokkal ötvözte. Mottónak is beillenek a szerzői kommentár szavai: "...a demokratizmus és a humor, az irónia között mély rokonságot érzek. Minél több nevetséges dolgon merünk nevetni - vagyis a nevetségest nevetségesként ábrázoljuk -, azzal egyenes arányban növeljük az ember öntudatát, önérzetét. (Filmvilág, 1975.május l.). Napi frazeológiánk részévé váltak a kiszólások: "A nemzetközi helyzet fokozódik, az élet nem habostorta" stb. A betiltás is használt a filmnek, mely persze nem makulátlan remekmű. Kedélyeskedő tónusát, elnéző humorát több bíráló megcsipkedte. A meghaladott múlt tükrébe pillanthattunk a rendező több más filmjében is. Pelikán József gátőr története oldott atmoszférájú, a Nyár a hegyen (1967) viszont fájdalmas-keserű vallomás. A jelenben feltámadó múlt áll a cselekmény fókuszában, rabtartó és áldozat találkozása, a konszolidáció gyötrelmei. A Tegnapelőtt (1981) a "balra át"-mozgalom vadhajtásainak , a politikai bűnbeesés gyakorlatának körképe - személyiségek kisiklásával súlyosbítva, a Te rongyos élet (1983) egy színésznő összeroppanásának derűs mozzanatokban bővelkedő, alapjában véve mégis torokszorítóan megrendítő rajza (sokak véleménye szerint az egyik legegységesebb, legkiegyensúlyozottabb Bacsó-filmek egyike). Az érem másik oldala: a Megint tanú (1994) eredetiség nélküli, fantáziátlan újrázás. Irodalmi ihletés eredménye a Sztálin mennyasszonya (1990), Tyendrjakov vad szenvedélyekkel és gyilkos indulatokkal átszőtt prózájának adaptációja. A Sértés - az 1982-es esztendő terméke - a korán eltávozott Suksin világát idézi meg a szovjet couleur locale epizódjaiban.

Mi tartozik még a rögtönzött leltárhoz? Bacsó Péter, a főiskolai tanár az utódok nevelésében és felkészítésében a mai napig jeleskedik. Szép számmal kapott kitüntetéseket, fesztiváldíjakat, megfordult minden kontinensen úgy is mint VIP-listás díszvendég, úgy is mint rangos zsűrik tagja, úgy is mint a magyar kinematográfia illusztris képviselője. Energiái, úgy látszik, kiapadhatatlanok. A mérlegkészítésnek persze lassan így is eljön az ideje, hiszen a rendezőnek, a politikusnak, a moralistának, a szociológusnak, az ismeretlen arcok és civil szerepjátszók felfedezőjének filmművészetünkben betöltött szerepe immár markánsan kirajzolódott. Vele együtt hisszük, hogy legjobb filmjei túlélik majd és a hazai kulturális örökséget fogják gazdagítani.

(VJ)