GYARMATHY LÍVIA

A filmrendezők az őskorban, amikor a gyerekkorát élő kinematográfia későbbi tanárai legfeljebb még csak tanultak, más művészeti szférákból, főleg az irodalomból és a színházból (meg a legkülönbözőbb területekről) érkeztek erre az új terepre. Később, a hivatásos képzés elterjedésével csökkent a hasonló pályakorrekciók száma. Akik manapság a felvevőgép mögött képzelik el a jövőjüket, rendszerint felsőfokú intézményekben sajátítják el a szükséges ismereteket s korán választanak művészi pályát.
Kivétel természetesen előfordul.

Gyarmathy Lívia is úgyszólván véletlenül vált filmessé. Vegyészmérnöki képesítése megszerzését követően már praktizált, amikor felhívták a figyelmét egy újsághirdetésre. Olyan érdeklődőket kerestek, akik (mindegy, hogy milyen) egyetemet végeztek, élettapasztalattal rendelkeznek s kedvet éreznek a váltáshoz. Amennyiben megfelelnek (nagyon sokan jelentkeztek), beülhetnek az iskolapadba, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerezzenek újabb oklevelet. Portrénk alanya helyt állt a vizsgán. Tulajdonképpen korrigálta első választását, mivel a vegyészet nem vonzotta annyira, mint a mozgóképek mágiája. Úgy érezte - mondotta egy későbbi nyilatkozatában minden patetikus felhang nélkül -: a filmművészet lehetőséget kínál számára a valóság teljesebb megismerésére. Herskó János, a kiváló filmpedagógus volt a mentora. Simó Sándorral, Kárpáti Györggyel, Sándor Pállal, az animációs műfajban klasszissá érett Reisenbüchler Sándorral járt együtt.

1964-ben került a MAFILM állományába. Ebben az esztendőben forgatta diplomamunkáját, az 58 másodperc című dokumentumfilmet, melyben olyan sportolót mutatott be, aki a versenyben alulmaradt. A képsorok megelevenítik az illető felkészülését, kudarcát, illetve az újrakezdést. A gyakorló évek során tapasztalatokat gyűjtött, megfigyelt, másoknak segédkezett. 1968-ban az akkoriban tekintélyes miskolci fesztiválon kategória-díjat adományoztak Üzenet című opusának (a hosszú dokumentumfilmek kategóriájában).Témája: az állami gondozásba került gyermekek élete.

Ezután jutott még rangosabb feladathoz. 1969-ban tető alá hozhatta Ismeri a szandi mandit? című lírai groteszkjét. A szerző ironikus játékként aposztrofálta egészestés elsőszülöttjét. Egy csapásra ismertté vált. A laza epizódokból összeálló cselekmény felületes megközelítésre "csak" derűs percek hangulatait idézi. A vegyiüzemben mindenki mást csinál, mint ami a dolga lenne. A férfiak nőket kukkolnak a mosdóban, a főmérnök a kistévéjét szerelgeti, az igazgató hajómodelljeit babusgatja, a portás fikuszokat fuvaroz. A mögöttes tartalom és a kritikai mondanivaló persze korántsem felhőtlenül vidám. Gyarmathy Lívia szavaival foglaljuk össze a gondolati summát: "A film lényegében arról szól, hogy az ember csak akkor lehet boldog, ha olyan munkát végezhet, amely kielégíti alkotó vágyait. A modern ipari világ szerkezete azonban elég ritkán ad erre lehetőséget. A nagyüzemekben dolgozó emberek általában többre vágynak és többre képesek, mint amennyire a rájuk rótt feladat elvégzéséhez szükség van, ezért alkotó vágyaikat, energiáikat különféle pótszelepeken vezetik le; gyakran furcsa hobbikban keresnek örömet." Két főszereplő nő sorsa példázza a felismerés igazságát. Egyikük (Soós Edit) lerobbant munkaerő, másikuk (Schütz Ila) nyári gyakorlatát töltő diáklány. A Szandi mandi erőssége az oldott hangvétel és a szituációk hitelessége, de az előadásmód nem dokumentarista. Az abszurditás az utcán hever, csak le kell nyúlni érte, írta rendkívül lelkes bírálatában B.Nagy László, a felnőtté váló magyar film szigorú és bölcs krónikása, aki a közöny kollektív kórformájának leírását olvasta ki a kedvezően fogadott alkotásból.

A Gyarmathy Lívia életrajznak kulcsfigurája a férj, a Recsket megjárt Böszörményi Géza. Ő akkor jelentkezett főiskolára - szintén nem ifjú fejjel -, amikor felesége rendező szakon végzett. Hosszú évtizedeken át voltak társak. Számos közös tervet dédelgettek és valósítottak meg. Egymást meghitt szimbiózisban inspirálták. Több alkotás főcímén szerepel mindkettejük neve. Gyermeküket, Böszörményi Zsuzsát is féltő gonddal indították el, majd segítették művészi pályáján.

Az Álljon meg a menet (1973), a kettes számú opus előzménye a Tisztelt Cím! (1972). A rövidfilmben nyugdíjba vonuló idős postást búcsúztatnak kollégái. Az ábrázolás tárgya: a kitüntetés, a bankett, a szertartás, azaz a viselkedés rituáléja. Az egészestés produktum főszereplői, a kőbányai gyár törzsgárdatagjai a lelépő Banda bácsit aranygyűrűvel kívánják megjutalmazni, ám a kedves gesztus megbicsaklik a szervezők és a környezet figyelmetlenségén, ügyetlenségén, bunkóságán. Sajnos, maga is megbicsaklik, pedig látásmódja - Gy.L. minősítette ezzel a jelzővel - emberséges. Zavaró a mesét elnehezítő didaktika, a kenetteljes moralizálás. (Zárójelben jegyezzük meg: egyáltalán nem gyakori a kemény rendezői önkritika, a művészek inkább magyarázzák és mentegetik, semmint leszólják szándékaikat. Gyarmathy Lívia kivétel. Sikerületlennek tartja az Álljon meg a menetet, rosszkedvűen emlékszik vissza rá, de még opera primájáért sem lelkesedik: súlyosan elhibázottnak érzi a ritmusát.

Az első kísérletek és eredmények méltatói kiemelték: a filmek szürke hétköznapi karaktereket állítanak premier plánba. Mindennaposak a helyzetek is, melyekbe kerülnek. "Csehes" az atmoszféra. Vállalható a rokonság, dicséretnek is beillik az összehasonlítás. Gyarmathy Lívia jókedvűen merített Menzelék arzenáljából (a cseh mesterrel, a Szigorúan ellenőrzött vonatok vászonra álmodójával baráti viszonyt ápol a mai napig, néhányszor meg is hívta szereplésre ő is, férje is), noha eleinte Jacques Tatit és Michelangelo Antonionit emlegette példaképként. Még egy lényeges közös nevező, felismerhető jellem-rímképlet: a rendező elveti a portréfestés szélsőséges effektusait. Ars poeticáját a következőképpen határozta meg Zsugán Istvánnak (Filmvilág, 1973/14.szám): "Filmjeim alakjai sohasem gonosz vagy rossz szándékú emberek. Olyanok, mint bármelyikünk. S ha nem eléggé szilárd elképzelésük vagy elképzelésük van bizonyos dolgokról, olykor furcsa szituációkba keverednek. Némelyikük éppen az eltúlzott alkalmazkodás, a tul nagy jóindulat következtében kerül ilyen helyzetbe. Nem állítom róluk, hogy vétlen vagy veszélytelen emberek... De ítéleteket sosem mondok emberekről; inkább folyamatokat próbálok analizálni." Nem állítjuk, hogy az idea megvalósítása százszázalékos, annyi azonban bizonyos: az empátia áthatja Gyarmathy Lívia jellemrajzait (leszámítva a született bajkeverőket és banditákat, ilyen emberek sem hiányoznak a tablóról).

Időszerű közéleti gondokat feszegető dokumentumfilmek (Magányosok klubja, 1976, Thessaloniki nagydíj; Kilencedik emelet, 1979, Oberhauseni nagydíj) után következett a Minden szerdán (1979). Marosi Gyula Mélyütés című novellája ihlette a dráma elkészítését (a forgatókönyv írásában az író és a rendező mellett résztvett a rutinos tollforgató, Kardos G.György is). Az optika ezúttal megváltozott. Komoly, sőt komor a hangvétel (a további művekben sincs szerves folytatása az Ismeri a szandi mandit?-szerű viháncolásnak). A főhős a deviánsan viselkedő s emiatt javítóintézetbe kerülő István. A fiatalember találkozik feljelentőjével, Draskóczi bácsival. Az idős férfi családi ellenkezést leküzdve segítőkezet nyújt számára. A bácsi meghal, pártfogoltja megváltozik. A hagyományos dramaturgiára épülő film túlságosan tantörténet-szerű. Fábián László mutatott rá monográfiájában (Népművelési Propaganda Iroda, é.n.): az életben vesztésre álló fiú ukkmukkfukk javul meg s így válik mintatagjává egy meglehetősen akadozva alakulgató közösségnek. A Koportos (évjárata ugyanaz, mint a Minden szerdán-nak: az ilyesmi is eléggé ritka a filmtörténetben) szintén irodalmi előzményekhez kapcsolódik, Balázs József kisregényéhez. A ZDF-fel koprodukcióban forgatott sorsdrámában egy többszörösen hátrányos helyzetű cigány férfi, Balogh Mihály odisszeáját kísérhetjük figyelemmel. A Budapesten dolgozó férfi felesége meghal. A férj szép temetést akar számára, de rosszakarói összeesküsznek ellene. Meglopják, megalázzák, megverik. Szívszorongatóan megrendítő a tragédia. Nyomasztó hatásúak az életképek. Csalog Zsolt véleménye szerint "a dokumentum háttérként ötvöződik az irodalmi játéktérrel".

Az Együtélés (1982) német Montague-k és magyar Capuletek konfliktusát örökíti meg egy úgynevezett vegyes-házasság mögött felizzó ellentétekkel és a megbékélés lehetőségének felvillantásával. Ezután is folytatódik a társadalmi feszültségeket és elszigetelt személyiségeket fókuszba állító mozgóképek sora az életműben. Az Egy kicsit én... egy kicsit te (1984) három nemzedék békétlenségének gyökereit igyekszik feltárni, a Vakvilágban (1986) az érzelmi elbizonytalanodás lélekrajza, A család gyönyöre (1992) - az angol free cinema sztárjával, Rita Tushinghammel a főszerepben - egy egzisztenciális és érzelmi egyensúlyvesztés utáni fájdalmas kompromisszumról szól. A nyolcvanas-kilencvenes években született "nagy" filmekben dicséretes a realista józanság, a divatos trükkök és klisék elvetése, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a problémaérzékenység ellenére időnként szürkébb a valóság lenyomata s fáradtabb megoldások béklyózzák az élményt. Gyarmathy Lívia akkor a legmeggyőzőbb, amikor a tényeket beszélteti.

A dokumentum-körképek gazdagodását hozta a legújabb periódus. Böszörményiék még a fordult előtt rehabilitálták Faludy Györgyöt, a költőt (a hommage 1987-ben született), a Recsk 1950-53 (1988) pedig - ugyancsak családi vállalkozás - fájdalmas mementó az egykori munkatáborról és lakóiról. Érdekes, hogy a (közel)múltba gyakran vissza-visszapillantó rendező jelen idejűnek titulálja műveit: "A kor, amiben élünk, mindenképpen rányomja a bélyegét az általunk létrehozott dolgokra. Benne lesz a türelmetlenség, az érzéketlenség, a vágyakozás, az érzelmi hiány. Minden, ami a jelenre jellemző." Az "itt és most" tanulságait kínálja a néző számára az embermesék újabb sorozata, a szeretetteljes lírai vallomások, hangulatos életképek füzére: A lépcső (1995), A mi gólyánk (1998), a Táncrend (2003). Az Európai Filmdíj, a megosztott Kossuth-díj és sok más diploma bizonyítja azt, hogy a szakmai közvélemény milyen nagyra értékeli Gyarmathy Lívia munkásságát. Megtisztelő lehet a kivívott tekintély és rang annak, aki - gyakori megjegyzés ez is az interjúkban - kalandnak fogja fel a filmezést s mindig új utak kijelölésére törekszik.

A legutóbbi játékfilm a Szökés (1996), a Recsk-téma regényes feldolgozása, a regényes mozzanatokban bővelkedő vádirat a diktatúráról. Mivel a küzdelmet és a munkát az immár hetedik X-en túllépett asszony változatlanul életszükségletként vállalja, megbízatások híján édes gyermeke, Zsuzsa érdekében ügyködik. Kft- és alapítvány-korifeus is. Férje halála nagyon megviselte, de leküzdötte a fájdalmat és fölemelte a fejét. A Magyar Mozgókép Mesterétől még joggal várhatunk rendezői és produceri kezdeményezéseket egyaránt.

(VJ)