SIMÓ SÁNDOR
(1934-2001)

Nem készült filmművésznek, nem írt verseket sem, inkább vonzotta a ráció, mint a képzelet, a természettudomány jobban érdekelte a mozi varázsánál. A körülmények mégis úgy alakultak, hogy vegyészmérnöki diplomájának megszerzését követően a vetített képek elkábították. A Gyógyszeripari Kutatóintézetben gyakorolta képesítéssel megpecsételt szakmáját, amikor egy váratlan lehetőség megváltoztatta az életét. A Színház- és Filmművészeti Főiskola olyan tehetségeket keresett, akik már rendelkeztek "civil foglalkozással" és megfelelő tapasztalatokkal. Nagy kedvvel szánta rá magát a korrekcióra. A Herskó-osztályban együtt tanult Gyarmathy Líviával, Fazekas Lajossal, Sándor Pállal, Kárpáti Györggyel. Bár nem emlegették az üstökösök között, érdeklődő, invenciózus, ígéretes filmes palántaként tartották számon.

Vizsgafilmje, a Szürke barátság (1964) élénk visszhangot keltett. A balatoni üdülő-kombinátok gépies "kultúrmunkáját" ábrázolta benne kisrealista érzékenységgel, mintegy érvényesítve korán kialakult ars poeticáját: a mögöttes tartalmakra figyelt kritikusan, ironikusan, a szigorú tényekre koncentrálva. Sokféle megbízatást abszolvált pályája kezdetétől fogva - nem érvényesülési taktikából, hanem arra törekedve, hogy ne skatulyázzák be idő előtt. Ha végigpillantunk filmográfiáján, szemünkbe ötlik vállalkozásainak sokszínűsége. Nem könyökölt feladatokért, talán lehetett volna kitartóbb és szorgalmasabb is, viszont kedvelte a változatosságot. A drámai és vidám műfajokba egyaránt belekóstolt. Több műfaj vonzotta. Fikciót és dokumentumot egyaránt felhasznált kötőanyagként (a líra és a tragikum regiszterén). A televíziós sorozatok sem derogáltak neki (a Bors több részének főcímén szerepel a neve). Élvezettel komponált képernyőre. Ha kellett, filmírással foglalkozott, máskor operatőrködött. Epizódszerepeket vállalt barátai, Szabó István, Sipos András felkérésére. És akkor még nem említettük állandó "formában tartó edzéseit", a főiskolai oktatást (1964 és 1974 között, majd 1994-től tanított összeforrott csapatot verbuválva). Megjelentetett egy regényt (melyből a Franciska vasárnapjai született). Közéleti tevékenységéről ugyancsak elismeréssel szólhatunk. Stúdióvezetőként fáradhatatlanul harcolt, fontos posztot töltött be éveken át a Film- és TV Művészek Szövetségében.

Mint rendező - minden bizonnyal egyéb megbízatásainak özöne miatt - nem épített piramist. Műveinek építménye ennek ellenére szilárd. Gondolati, logikai és szerkezeti kapcsolat fűzi össze opusait. Egészestés filmjeinek száma hatvanhét évéhez képest csekély. Mindössze hatszor irányított forgatást, kortársainak többsége - igaz, ők nem tartottak annyi vasat a tűzben - lényegesen több időt töltöttek műteremben.

A tételek: Szemüvegesek (1969, realitások keresése egy irreális világban), A legszebb férfikor (1972, vigyázat, a cím ironikus, egy nemzedék önmegvalósítási nehézségei), Apám néhány boldog éve (1977, álmok összeomlása: fejezetek a családi krónikából), Viadukt (1982, koprodukció a biatorbágyi merényletről), "Isten veletek, barátaim!" (1987, csoportkép a múltról, lázak és árulások lélekrajza), Franciska vasárnapjai (1996, kisemberek a nagy politika örvényeiben). Mi rokonítja egymással a szóban forgó műveket? Simó, aki nyilvános szereplései során kitűnt plasztikus fogalmazásával, okos logikájával, nyomdakész mondataival (hozzászólásai, elemzései is élményszámba mentek), maga adja kezünkbe a kulcsot a közös nevező meghatározásával: "ha valami példaértékűt nem tud az ember közölni, nem biztos, hogy érdemes beszélnie. Egy filmben sok ember szerepel, de ha mondjuk egy magatartásban valami követendőt nem tudunk megmutatni, akkor hiábavaló az egész. Én előnyben részesítem a szeretetteljes, a megértést igénylő s kiváltó példákat. Filmem szereplői ilyen emberek, összes gyarlóságukkal, kicsinyességükkel, szamárságukkal együtt." Másutt arról beszél, hogy az elbeszélésmódnak egyszerűbb, a dokumentarizmussal közösséget tartó változatát becsüli. Személyes ügyeit szervezi mesévé. Nemzedéki kérdéseket feszeget: az érvényesülést, a beilleszkedést, a kompromisszumkészséget, a kapcsolatok alakításának lehetőségeit. A direkt politizálástól tartózkodik, bár elbeszéléseiben markáns a társadalmi háttér. Magánéletében sem lelkesedett a harsány megnyilatkozásokért, egyszer azonban, a néhai NDK-ban "kiosztotta" a regnáló szocialista vezért, amiért - a szakmában elhíresült az epizód - szilenciumra ítélték.

Szociológiai igénnyel mérte fel kora valóságát. B. Nagy László megfigyelése pontos: "Simó kiválóan ért hozzá, hogy a tények, benyomások kusza szövevényéből kicsikarja a lényeget." Mondhatni: mérnöki precizitással, hasznosítva egykori hivatásának gyakorlatát. Sajátos rímnek tekinthető az is - erről lásd a Filmkultúra 1983/2. számában megjelent tanulmányt, Jász István írását - "Simó Sándor filmjeinek hőse a manipulált ember, aki abban a tévhitben él, hogy szabadon cselekszik, holott előre meg nem írt, de mindenki által ismert "forgatókönyv" szerepét alakítja." A rendező már munkássága kezdetén kijelölte témaköreinek demarkációs vonalait. Vitányi Iván egyik tézisére ("ennek a korosztálynak van anamnézise, de nincs világos diagnózisa és nincs terápiája") így reagál: "a konkrét kérdések és válaszok dialógusa lehet a hiányolt diagnózis egyik alkalmas formája". A filmekben a rendező megfelelt ennek a követelménynek. Igyekezett konkrét kérdéseket feltenni, amelyekre igyekezett konkrét válaszokat adni.

A Simó-legendát - személyiségének vonzereje volt, felnéztek rá, szívesen kértek tőle tanácsot, véleményt, segítséget - az táplálta, hogy ez a szerény ember kiveszőfélben levő típust testesített meg. Mások érvényesülését fölébe helyezte a saját karrierjének (az utóbbi szót valószínűleg meg is vetette). Szervezőként, stúdióvezetőként, producerként valósággal lubickolt a feladatok tengerében. Szunnyadni hagyta önnön ambícióit. Főiskolásait nagy pedagógiai érzékkel és jóindulatú szigorral irányította. Arra nevelte őket, hogy megélt élményeiket vigyék vászonra (bár nem mindenki lelkesedett az intencióért). Ács Miklós, Szőke András, Török Ferenc, Hajdú Szabolcs és a többiek filmjeibe bizonyára átsugárzik majd a Simó-örökség: egy megfigyelés, egy jelkép, egy beállítás, s leginkább a világszemlélet humanizmusa.

Ereje és energiái teljében, váratlanul dőlt ki a sorból. Felelősségét halálában is bizonyította. Autóban ült. Rosszul lett. Félrekormányozta a járművet, nehogy balesetet okozzon.

Hirsch Tibor nekrológjának szavai tisztelettudóan igazak: "Simó Sándor tanított és vezetett, és látta a rendet. Látta szellemi felmenőit, lemenőit. Látta az időt, amivel mindez összefügg. Reméljük örült neki, amit látott. Reméljük, így ment el."

(VJ)