KOVÁCS ANDRÁS

Neve egybeforrott az új magyar filmművészettel, mivel az első kő, mely annakidején, a hatvanas évek elején az állóvizet felzavarta, az ő Nehéz emberek című alkotása volt. Később is jelentős részt vállalt a demokratizálódás és a reformfolyamatok alakításában - probléma-érzékeny műveivel, közéleti tevékenységével, szenvedélyes állásfoglalásaival. Nyolcvanon túl is aktív, de azért lassan-lassan mérleg készíthető pályájáról, melyen akadnak csúcsok és bukkanók, kiemelkedő eredmények és szerényebb események egyaránt. Ami vitathatatlan: a hazai rendezői élgárda tagjaként tarthatjuk számon.

Kidén született 1925-ben. Kolozsvárott érettségizett, majd ugyanott tanult a Bolyai Egyetemen (szellemi poggyásza javát a Győrffy-kollégiumban szerezte). 1946-ban beiratkozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol hamar kitűnt szervezőkészségével, munkabírásával, aktivitásával. A fényes szelek nemzedékének zászlóbontása idején adatott meg számára a kiemelkedés. Kollégiumi igazgatóvá nevezték ki. Diplomájának megszerzését követően előbb dramaturg lett, később az akkoriban stratégiai fontosságú dramaturgiai osztályt vezette. A filmek írásos változatát akkoriban szovjet példa nyomán túlbecsülték: képviselnie kellett ezt a felfogást. Noha nyerő pozíciót birtokolt, csak Keleti Márton megbetegedése folytán állhatott felvevőgép mögé. A Záporral (1960) nem keltett feltűnést, de a Pesti háztetők (1961) és az Isten őszi csillaga (1962) már számottevőbb szakmai erényeket vonultatott fel. Problémaérzékenységet, kísérletező kedvet, atmoszférateremtő erőt (minden döccenő ellenére).

A Nehéz emberek (1964) előzménye a szerző franciaországi útja: a tapasztalatok beépültek a dokumentumfilmbe (gondolatiság, módszer, stílus stb.). A tényekre épülő és merész témát feldolgozó portré-füzér (ihletője riportsorozat volt) kreatív személyiségekről, a közösség érdekeiért munkálkodó feltalálókról szól. Ezek a "nehéz emberek" (a két szó később a pozitív mentalitás epitheton ornans-ává vált, magát Kovácsot is megtisztelték vele) nehezen boldogulnak. Elképzeléseiket ellenszélben próbálják megvalósítani, mert folyton elgáncsolják és akadályozzák őket. A Nehéz emberek óriási visszhangot keltett országszerte. Cikkek, tanulmányok jelentek meg róla, vitákat indukált, moziban is meglepően sokan voltak kíváncsiak rá (pedig a tömény politikummal átitatott műfaj akkor sem volt igazán népszerű, amikor a forgalmazás mutatói rekord-látogatottságokat regisztráltak). A mozi-darab igazi jelentősége mégsem ebben rejlett, hanem tartalmas progresszivitásában: az "érted haragszom" indulataival, tehát nem ellendrukkerként, hanem jobbító igénnyel ráirányította a figyelmet a társadalmi anomáliákra, a bürokrácia terjedésére, a tűrhetetlen kontraszelekcióra. Hőseit - gyakran hangoztatta egyik kedvenc tézisét a filmművész - igazolta az idő. Ők azok, akik vállalták az önfeláldozó szembenállást, a szakítást, az újrakezdést, párton belül és kívül. Nem rekedtek meg a kritikus ellenkezésnél, konzekvenciáik logikusak és megtámadhatatlanok. (Zárójelben említjük meg, hogy a kilencvenes esztendők közepén - Rózsa János produceri sugallatára - elkészült a folytatás is Strowski Istvánról és a fellelhető többiekről: az utak elkanyarodtak, több tehetséges reformer eltemette álmait, vagy pedig vándorbotot vett a kezébe.) A Nehéz emberek a magyar film felnőtté válásának nyitánya. Új hullámunk opusai jórészt e helyzetjelentés felismeréseiből és indulataiból táplálkoztak.

Kovács András a hatalom jóváhagyásával folytatta a vizsgálódást és további fehér foltokat térképezett fel. Teóriája, melyet szóban-írásban kitartóan hangoztatott, masszív ideológiai alapot biztosított rázós témákat feszegető filmjeihez: "Mit jelent forradalmárnak lenni egy olyan rendszerben, ahol a forradalmi erők vannak hatalmon, ez az, ami foglalkoztat. Elméletileg a kérdés egyszerű, támogatni a forradalmi rendszert, megvédeni, ha veszélyben van, ugyanakkor bírálni a hibáit, származzanak azok a megvalósítás gyengéiből vagy koncepcionális tévedésekből. Egyszerre lenni tehát kormánypártinak és ellenzékinek". A lehetőség - követelmény - lényegében a rendszerváltás fordulatát követően sem változott. A filmművésznek határozottan kell igent és nemet mondania, állásfoglalásra késztetve és cselekvésre buzdítva közönségét.

Az életmű "vita-iratai" közül kiemelkedik a Hideg napok (1966). Cselekménye fókuszában egyebek között ilyen súlyos kérdések állnak: Meddig terjednek a felelősség határai? Lehet-e szigorú parancsokkal szembeszállni? A Falak (1967) értelmiségi dilemmát diagnosztizál: Kitágíthatóak-e a cselekvés határai? A Staféta (1970) modellezi az érvényesülés lehetőségeit. A magyar ugaron (1972) az "új hangú tehetetlenek" küzdelmét örökíti meg, tét: az önbecsülés és a tisztesség. A Bekötött szemmel (1974) témája: a vakhit. A ménesgazda (1978) a diktatúra könyörtelen valóságát ábrázolja, erők és ellenerők antagonisztikus harcát - gazdagítva az ötvenes évekről szóló filmes látleleteket. Izgalmas motívumokkal egészítik ki a körképet a további opusok is, melyek közül megemlítjük a Labirintust (1976: variáció a "film a filmben" szituációra, számadás a mesterségről és a hívatásról), az Októberi vasárnapot (1979: 1944 vérzivataros őszének megidézése), a Vörös grófnőt (1984: a Károlyi Mihálynéról szóló portré egyben történelmi lecke és markáns korrajz is), a Valahol Magyarországon című publicisztikus helyzetjelentést (1987: az átalakulás kezdetei, az utóvédharcok változatai).

A rendező gyakran maga írta forgatókönyveit - nem tisztelve az akadémikus előírásokat és elfogadott konvenciókat. Gyakran dolgozott a televízió számára. Kíváncsi ember, megszállottan kutatja a miérteket, az ország, a közösség, a nemzedéki kohézió "működési zavarait". Érdeme, hogy szenvedélyesen buzdított - s buzdít a mai napig - meditációra, érvek és ellenérvek mérlegelésére, legfőképpen értelmes vitára, elismerve a "hallgattassék meg a másik fél is" elvének érvényesítését. Hadakozik az előítéletekkel. A hatvanas évektől kezdve minden bizonnyal ő kereste leggyakrabban a közönséggel folytatott termékeny párbeszéd lehetőségét. A legparányibb településre is szívesen látogatott el, hogy purparlézzon, magyarázzon, bizonyítson. Igazának kifejtéséért áldozatokra is képes. Életrajzához hozzátartozik, hogy számos választott és kinevezett funkciót, illetve tisztséget töltött be. Munkásságát magas kitüntetésekkel honorálták.

2004. június 24-én - mintegy summázva törekvéseinek tanulságát - a következőket mondotta a Magyar Hírlap újságírójának: "Az egész művészettörténet arról szól, hogy mindig akadnak olyanok, akik a maguk szemléletét, rögeszméit akár annak az árán is megfogalmazzák, hogy tudják, nem aratnak vele sikert." Őreá csak részben érvényes a megállapítás. Rögeszméket hangoztatott filmjeiben, ez kétségtelen, viszont kereste és meg is találta a közönséggel való kapcsolat lehetőségét, sőt elismerésben sem ritkán volt része.

(VJ)