Az Emlékműről és környezetéről

„Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc központi emlékművének megtervezése” elnevezésű pályázatot 2005. februárban írta ki a Miniszterelnöki Hivatal. A pályázat június 5-én zárult sikeresen. Az Emlékmű helyszíne a budapesti Városliget (XIV. kerület) területén kijelölt 40 m sugarú félkör, a korábbi felvonulási téren az a hely, ahol a Sztálin szobor állt (a Műcsarnok mögötti terület).

Az Emlékmű helyszínének története
A Felvonulási tér

Ilyen nevű tér hivatalosan soha nem létezett. Mégsem akad budapesti, aki ne tudná, hogy arról a Városliget széli kietlen betonplaccról van szó, ahol a szocialista korszak idején ünnepi felvonulásokat rendeztek, a rendszerváltás óta pedig gépkocsik parkolnak. A kopár jelent megelőzően azonban „nagy idők tanúja” volt a tér.

A XIX. század végén épült ki Budapest legreprezentatívabb sugárútja, az Andrássy út, és annak torkolatában a Hősök tere. A Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok és az Ezredéves emlékmű által határolt területet előbb virágágyások tarkították, de az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus tömegrendezvényére díszburkolattal látták el a teret. Ezáltal a hely, a Városliget bátorító ölelésében alkalmassá vált politikai nagygyűlések, kereskedelmi vásárok, kulturális rendezvények lebonyolítására. A tér egyfelől a belvárosból az impozáns Andrássy úton volt megközelíthető, de a Keleti pályaudvar környéki munkáskerületekből a mind forgalmasabb Aréna (ma: Dózsa György) úton is gyorsan el lehetett érni. Nem véletlen, hogy 1890. május 1-én az Arénánál, a Városliget sarkán tartották 60.000-es munkásgyűlést.

A széles Aréna út Andrássy úthoz közel eső szakaszán villák álltak, majd különböző közintézmények székházai következtek, többek között a Glück, a Liget, a Park és a Batizfalvy Szanatórium. Az Ajtósi Dürer sortól a Kerepesi útig pedig bérkaszárnyák helyezkedtek el. Az Aréna helyén az 1930-as évektől működött az Erzsébetvárosi Színház, ahol igényes operett előadásokat rendeztek neves vendégművészek (Honthy Hanna, Turay Ida, Csortos Gyula, Jávor Pál) közreműködésével. Kicsit beljebb, a Damjanich utca torkolatával szemben a húszas évek közepén kezdték felépíteni a Magna Domina Hungarorum, más néven Regnum Marianum-plébániatemplomot.

A Regnum Marianum katolikus hitbuzgalmi egyesület a 20. század elején alakult Prohászka Ottokár és Mailáth Gusztáv püspökök kezdeményezésére. Az ifjúságnevelést célzó előadássorozatok és lelkigyakorlatok szervezésére a Damjanich utca 50. szám alatt kaptak székházat, amely egyben papi otthon is volt. Az egyesület az alsóbb társadalmi rétegek felé próbált nyitni: „az előtérbe nyomuló socializmus és materializmus, a küzdés és nyomorúság közepette az emberekkel lassan–lassan elfeledtette a lelkiélet szükségességét.”

1920-ban az egyesület elhatározta, hogy új, 2000 fő befogadására alkalmas templomot építtet. A Templomépítő Bizottság tervpályázatát Kosits István műegyetemi tanár nyerte meg. A bizottság 1925-ben a következőképpen indokolta a templomépítés ideológiai célját:

„Emeljük e templomot, hogy maradandóan emlékeztessen mindenkit a vörös rémuralom borzalmaira, melyeket ránk zúdított egyházunkról és hazánkról megfeledkezett hűtlenség, önzés és gyűlölködés.

Emeljük e templomot, hogy a megcsonkítás és anyagi romlás közepette fennen hirdesse és szolgálja az ezer éves integer-Magyarország, a történelmi Regnum Marianum gondolatát.”

A templom alapkövét Horthy Miklós kormányzó jelenlétében rakták le, a tényleges munkálatok 1926 nyarán kezdődtek. A monumentum jelleget hangsúlyozó középpontos elrendezésű templomot Serédi Jusztinián hercegprímás szentelte fel 1931. június 14-én. Ekkoriban már valóságos közlekedési csomópontról beszélhetünk, hiszen a liget szélén, a Regnum Marianumtól nem messze fordult a 8-as, 10-es és 27-es villamos, az Aréna út Műcsarnok és Ajtósi Dürer sor közötti szakaszán vezetett a 18-as, 20-as, 25-ös autóbusz valamint a 23-as villamos útvonala.

1945

A második világháború utáni években jelentős átalakítások történtek szimbolikus és valóságos értelemben egyaránt. Az Aréna utat 1945-ben Dózsa György útra keresztelték át, az Erzsébetvárosi Színházból pedig előbb Szabad, majd 1946-tól Béke Színház lett. A Dózsa György úti épületekbe és a környező utcákba egymás után költöztek a szakszervezetek, úgyhogy a hatvanas évekre a 19 működő szakszervezetből 11-nek ezen a területen volt székháza. A felújított vagy újonnan épült székházak a negyvenes évek végének jellegzetes épülettípusaivá váltak. 1948-ban a hajdani Park Szanatórium romos épületét (Dózsa György út 84/B) a Szakszervezeti Tanács (később Szakszervezetek Országos Tanácsa, SZOT) számára alakították át, a Vilma királynő úton (ma Városligeti fasor 46–48.) a Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének Székházát adták át.

A legjelentősebb épület kétségtelenül a Magyar Építőmunkások Országos Szövetségének (MÉMOSZ) új székháza lett (Dózsa György út 84/A). Az építők érthető presztízs szempontból kiemelt figyelmet szenteltek székházuk megtervezésére és színvonalas kivitelezésére. 1947-ben írták ki a pályázatot, melynek eredményeképpen Gádoros Lajost bízták meg a főhomlokzatot elkészítésével, a többi munkálatba más neves építészek (Perényi Imre, Preisich Gábor, Szrogh György, Gábriel Frigyes, Vass Antal) is besegítettek. Rajk László belügyminiszter jelenlétében 1948-ban tették le az alapkövet, az épületegyüttes 1950 első felében készült el. Az első rendezvényt június 18-án tartották, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) alakuló kongresszusát.

A Dózsa György út városligeti oldalán lévő, a kommunista rendszer szemszögéből nem kívánatos, de legalábbis érdektelen Regnum Marianum templom és Béke Színház viszonylag kismértékű háborús károsodását hamar kijavították, ám sorsuk a nagypolitikai elgondolásuk miatt 1951-ben végleg megpecsételődött.

Térrendezés

A negyvenes évek végén az ország kommunista vezetése nagyszabású vállalkozásra szánta el magát: szobrot kell állítani Magyarország felszabadítójának, a nemzetközi munkásmozgalom első számú vezetőjének, Joszif Visszarionovics Sztálinnak. Akkor már a Szovjetunió és a szocialista blokkországok számos városában emeltek szobrot a generalisszimusznak.

1949. december 20-án, Sztálin 70. születésnapjának előestéjén Budapest Törvényhatósági Bizottságának a kormány tagjai jelenlétében lefolyt díszközgyűlése „viharos lelkesedéssel” elhatározta, hogy „1. Budapest legszebb útját, az Andrássy utat Joszif Visszarionovics Sztálin generalisszimuszról, az egész haladó és békére törekvő lángeszű vezéréről Sztálin útnak nevezi el; 2. Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel fővárosunk erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén, a határozati javaslat elfogadásától számított egy éven belül”.

A 25 szobrásznak kiküldött belső pályázatban meghatározták a szobor anyagát – bronz vagy márvány – és méretét (5–6 méter magasság), de a szobor helyét illetően még nem jutottak egyességre a döntéshozók. A felkért szakmai testületek a Vilma királynő út (ma: Városligeti fasor) torkolatával szemben, a Városliget szélét tartották legmegfelelőbbnek: „…úgyszólván minden előnnyel rendelkezik. Munkáskerületben fekszik, ahol hétköznap és ünnepnapokon is a dolgozók tízezrei fordulnak meg. A terület ünnepségek alkalmával több százezer ember befogadására alkalmas, jó felvonulási utakkal rendelkezik[…] A tér nagysága ellenére olyan, hogy egy kb. 10 m magas szobor igen jól betölti.”

A beérkezett pályaművekből azokat díjazta a politikusokból és művészekből álló zsűri, amelyek leginkább emlékeztettek a szovjet propagandában megjelenített derűs, ugyanakkor célratörő Sztálin-képre. A két fordulós pályáztatás lezárulását követően a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Titkársága 1950. december 21-én, Sztálin születésnapján tette közzé döntését: a szobor elkészítésével Mikus Sándort bízzák meg.

A szobor helyének pontos megállapításának halogatása és a szükséges területrendezés újabb hónapokig hátráltatta a kivitelezést. A politikusok végül 1951 nyarán úgy határoztak, hogy 360 méter hosszan (gyakorlatilag a Hősök terétől az Ajtósi Dürer sorig) 85 méternyire szélesítik ki a Dózsa György utat, a szobrot pedig a Gorkij fasorral (volt Vilma királynő útja) szemközt, a Dózsa György út járdaszegélyétől 75 méterre helyezik el. A Titkárság döntésre jutott a monumentális szobor talapzatát képező dísztribün esztétikai jegyeivel kapcsolatos kérdésekben, és külön kitért a Városliget szélén álló, a jövőben a felvonulási területre eső épületek elbontására is: „Kossa elvtárs közölje a városligeti templom egyházi vezetőivel, hogy lebontják a templomot.”

A diktatórikus döntést követően néhány hónapon belül lebontották a villamos végállomást, a Regnum Marianum templomot és a Városligeti Színházat. A sietség, no meg a tervgazdálkodás hiányosságai még e kiemelt jelentőségű építkezés során is kiütköztek. A Budapesti Magasépítési Vállalt egyik jelentésében az alapanyag nagy selejtszázalékára, és a költségek megugrására panaszkodik.

Mivel a főalak magassága az eredeti 6 méterről időközben 8 méterre növekedett, külön fészert kellett építtetni, mert Budapesten nem volt akkora műterem, ahol ilyen magas szobor elfért volna. A 65 mázsás bronzszoborba beolvasztottak több, régebben készült, 1945 után eltávolított köztéri alkotás (Tisza István, Andrássy Gyula, Darányi Ignác szobor) anyagát.

Az alapon álló tribün méretei a következőképpen alakultak: 19,99 m hosszú, 4,80 m széles és 1,75 m magas, a posztamens 3,20x3,48 m keresztmetszetű, melynek a földtől számított magassága 9,885 m. A nyolc méteres szoborral így az egész emlékmű teljes magassága 18 méter lett.

1951 őszén elvezették a tribünig a vizet, a csatornázást és a villanyt, emellett a Városliget szélső fasora mögött megbújó Csengery Antal szobrot áthelyezték az Almássy térre. Az előző évben a Dózsa György úton a villamosközlekedést trolibuszokra cserélték le, a felső vezetékeket szintén át kellett helyezni. A díszkivilágításhoz az emlékművel szemközti oldalon a MÉMOSZ-székház és a volt Klösz Nyomda helyén működő diákszálló tetőterében fényszórókat állítottak fel. Novemberben megteremtődött a tribün rádió és telefon összeköttetése is.

A munkálatok mindent egybevéve 9,45 millió forintba kerültek, ami hatalmas pénz a korabeli szoborállítási költségekkel összehasonlítva. Ez az összeg 1150 ember egy évi teljes átlagjövedelmének felelt meg.

A szoboravatást az első tervek szerint december 21-én, Sztálin születésnapján tartották volna, azonban Horváth Márton, az MDP KV tagjának javaslatára úgy döntöttek, hogy ne hétköznap legyen az ünnepség, amikor csak 15–20 ezres tömeget lehet mozgósítani, hanem vasárnap. Így 1951. december 16-án nyolcvanezer ember előtt mondhatta el beszédét Révai József népművelési miniszter. A lapok vezércikkekben méltatták az eseményt, a jelentések a személyi kultusz gyöngyszemeiként maradtak az utókorra:

„Ha igaz – és igaz –, hogy a haza szíve Budapest, akkor az is igaz, hogy a szív teljesebb és erősebb, derűsebb és biztosabb lett, mióta bölcs mosolyával, arcával, alakjával itt van közöttünk Ő, aki eddig is velünk volt. Ám most még inkább magunkon érezzük pillantását, ezt a tettre serkentő, bátorságot adó, fényt hintő pillantást annak a szeméből, aki »egyszerűségében is nagy és nagyságában is egyszerű«. Sztálin eddig is velünk volt – ezután még inkább velünk van, szemmel tartja munkánkat, mosolya megvilágítja útjainkat.”

Az avatást követően a szobor és a tér az állami ünnepek alkalmával – április negyedikén, május elsején, november hetedikén és máskor – a monumentális propaganda színhelyéül szolgált. 1953. március 8-án, Sztálin halála után három nappal a teret Sztálinról nevezték el, a korábbi Sztálin tér (ma Erzsébet tér) pedig Engels nevét kapta.

1956

A százezres, időnként milliós felvonulások évei után a forradalom kitörése napján, 1956. október 23-án ismét tömegek lepték el a teret – ezúttal spontán módon. A népharag a gyűlölt vezér bronzmása ellen irányult. A szobordöntés ötlete jellemző módon nemcsak az egybegyűltekben, hanem az egyetemisták fejében is megfogalmazódott: a Műszaki Egyetem aulájában október 22-én tartott diákgyűlés határozatának 13. pontja is a bálványdöntésre szólít fel: „Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban döntsék le, és helyébe az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.”

A szobor nyakába drótköteleket akasztottak és erőgépekkel próbálták elválasztani a talapzatától. A sikertelen kísérletek után a munkások lángvágókkal estek a bronzszobornak, majd a ledöntött „tetemet” egészen a Blaha Lujza tér környékéig vonszolták, ahol rövid időn belül szétszedték, és darabjait hazavitték az emberek. Csupán a hatalmas csizmák meredtek eredeti helyükön az égnek, a látványtól vezérelve a pestiek „Csizma térként” emlegették a megüresedett területet. Már a forradalom napjaiban felmerült a Regnum Marianum újra felépítése, azonban a forradalom leverése után a téma lekerült a napirendről, és az 1989–90-es rendszerváltás után sem valósult meg.

A Kádár-féle új kommunista vezetés nem állította vissza Sztálin szobrát, azonban a tribünt meghagyta és a nevezetes alkalmakkor, innen ünnepeltette magát a „dolgozó tömegekkel”. A rendszer legitimitását igazoló első több százezres nagygyűlést mégsem itt, hanem a régebbi hagyományokkal rendelkező Hősök terén rendezték meg 1957. május 1-én. A Sztálin tér idővel visszanyerte funkcióját, május 1-jén a „dolgozók” ünnepi felvonulása, április 4-én a katonai díszszemle színhelye lett. Ám nevét elvesztette: hivatalosan ismét a Dózsa György út része lett. A felszabadulás 20. évfordulójára állították fel a kommunizmus atyjának, Leninnek a bronzszobrát (Pátzay Pál alkotása). Az 1 méter magas talapzaton álló 4 méteres szobor mind méreteiben, mind elhelyezésében – a dísztribün és a Műcsarnok között – eltörpült „tanítványához” képest. Az alkotást 1988-ban szállították el javításra, a politikai változások miatt azonban már nem került vissza eredeti helyére.

Az Ajtósi Dürer sorhoz közelebb, az egykori Regnum Marianum plébániatemplom helyén helyezték el a Tanácsköztársasági Emlékművet, így a felvonulók a párt és állami vezetők üdvözlése előtt a 9,5 méter magas kiabáló matróz alaknak integethetett. A szobrot Kiss István készítette Berényi Róbert 1919-es plakátmotívumának felhasználásával. A Tanácsköztársaság 50. évfordulójára megrendelt emlékmű egy 20x21 m befoglaló méretű, spirális talapzaton állt.

1989–90

A rendszerváltozáshoz hozzátartoznak a politikai tömegdemonstrációk. Magyarországon a legnagyobb szabású gyűlést, Nagy Imre volt miniszterelnök és mártírtársainak temetését 1989. június 16-án a Hősök terén bonyolították le. Ezzel az aktussal a „Felvonulási tér” lekerült a politikai rendezvények lehetséges színhelyeinek listájáról. A szocialista rendszer tömegpropagandájának kellékeit, a köztéri szobrokat és a dísztribünt eltávolították, egyedül a Regnum Marianum egykori helyére emlékeztet az 1992-ben felállított hatalmas kereszt. Jelenleg a Regnum Marianum emlékkereszt és a 2002-ben a Lenin-szobor helyén, Janáky István tervei alapján fölállított Időkerék határolja két oldalról az Emlékmű tervezett helyét.

Az i-ypszilon alkotócsoport

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékművére kiírt tervpályázat megvalósulásra kerülő pályázatának alkotógárdájáról

Az i-ypszilon alkotócsoportot 2005 elején alapították azzal a céllal, hogy a képzőművészet és építészet határterületén tervezzenek alkotásokat.

Emődi-Kiss Tamás építész, a Budapesti Építész Kamara tagja

1972, Budapest

1997-ben szerzett egyetemi oklevelet a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán, majd '98-ban újságíró diplomát a MUOSZ Bálint György Újságíró Akadémián. Jelenleg hallgató a Pécsi Tud. Egy. Kommunikáció Szak doktori képzésén.

György Kata képzőművész

1967, Budapest

1986. Eötvös Loránd Tudományegyetem, matematika-fizika szak, diploma

2000-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Ugyan ebben az évben Herman Lipót Díjjal jutalmazták. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem DLA képzésének hallgatója.

Horváth Csaba képzőművész

1965, Kaposvár

1989-ben még a Budapesti Műszaki Egyetem Géptervező szakán szerzett diplomát, majd '98-ban a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán végzett.

Papp Tamás építész

1979, Budapest

2002-ben építészmérnöki diplomát, 2005-ben építésztervező szakmérnöki diplomát szerzett a Szent István Egyetem Ybl Miklós Műszaki Főiskolai Karán.

Jelenleg a Kós Károly Egyesülés vándora (Vándoriskola)

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékműve

– ahogy az alkotók álmodják –

A forradalmi eszmét utcakövek közül kiemelkedő vasoszlopok idézik meg.
Az egy pont felé törekvő oszlopok rendje éket formál, amely felhasítja a tér burkolatát, a hely múltját; így a tribün, a Sztálin-szobor és a felvonulási tér triászának emlékét végérvényesen megbontja.

Kivételes - és nem mindenki számára adódó - pillanata az ember életének, amikor túlléphet saját személyisége korlátain és úgy lesz egy közösség tagja, hogy önfeladás helyett kiteljesedik az élete. 1956-ban az ország lakossága nem fogadta el azt az elfogadhatatlant, hogy végül legyőzethetnek.

A közösség iránt érzett felelősség és az egymásba - és önmagunkba - vetett bizalom ereje az, ami az általunk tervezett emlékművet inspirálta.

Az egymásba karoló embereket, a zárt alakzatban haladó tömeget jelképezi az oszlopok által megjelenített forma. Ugyanakkor amennyiben egy emlékmű lehetőséget ad arra, hogy az emlékezés aktív folyamattá váljék a nézők számára, úgy ez a jelenre is hatással lehet. Ezért fontos, hogy a tervezett mű egy része bejárható, a néző részévé válhat az oszlopok által jelzett közösségnek.

Az Emlékmű kivitelezésének jelenlegi állása

– 2005 december –

Az engedélyezési tervet benyújtotta az i-ypszilon alkotócsoport XIV. kerületi építési hatóságnak. A jogerős építési engedélyhez a Kincstári Vagyoni Igazgatóság, Budapest Főváros Önkormányzata, a XIV. kerület Önkormányzata, a Műcsarnok, valamint a Magyar Alkotóművészek Közalapítványa hozzájárulása szükséges. A döntések december közepére várhatók.

December közepéig készül el a kiviteli terv, melynek benyújtása az építési engedély előföltétele. Az építési engedély és a hatóságok által elfogadott engedélyezési terv birtokában várhatóan 2006. elején kiírják a kivitelezési hirdetmény közzétételével induló tárgyalásos közbeszerzési eljárást.

Az Emlékmű építését várhatólag 2006. márciusában kezdi meg a kivitelező. Az átadásra 2006. október 23-án kerül sor.

„Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc központi emlékművének megtervezése”

tárgyú tervpályázati eljárás megvételt nyert pályázatai

I. díjban részesült az 52-es sorszámú pályázó:

Emődi-Kiss Tamás, Papp Tamás, György Katalin

Kiemelt megvételben részesült a 68-as sorszámú pályázó:

Ráth Miklós, Sárközi Csaba, Csurka Eszter, Kunckel Béla, Váczy Román, Tubákos Ádám, Turáni Zoltán, Zolcsák Klára

Kiemelt megvételben részesült a 80-as sorszámú pályázó:

Mohácsi András, Z. Halmágyi Judit, Szabó András, Haász Ferenc, Szíjjártó Gábor, Tihanyi Dominika, Kosovan Attila, Sass Viktor, Nagy Richárd, Bartalis Attila

Megvételben részesült a 6-os sorszámú pályázó:

Plottegg, Kupelwieser

Megvételben részesült a 9-es sorszámú pályázó:

Ebba Zernack, Sass Valéria, prof. Dr. Wolfgang Fichter, Uwe Meier-Weitmar

Megvételben részesült a 16-os sorszámú pályázó:

Bojti Márton, Antal Máté, Magyari Éva, Pazár Béla

Megvételben részesült a 47-es sorszámú pályázó:

Vadász György, Kovács Miklós, ifj. Vadász György, Parádi Kornélia, Tótszöllősy Gergely

„Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc központi emlékművének megtervezése” tárgyú tervpályázat Bíráló Bizottságának tagjai

A Bíráló Bizottság tagjait különböző társadalmi szervezetek javasolták.

A Bíráló Bizottság tagjai

Boros Géza, művészettörténész

(A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának javaslata.)

Dr. Hans Belting igazgató, Internationales Forschungszentrum Kulturwissenschaften

(A Budapest Galéria javaslata.)

Csíkvári Péter szobrászművész

(A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének javaslata.)

Dr. Fabényi Júlia művészettörténész, a Műcsarnok akkori főigazgatója

Ferencz István DLA építész

(A Magyar Építőművészek Szövetsége javaslata.)

Prof. Hans Hollein, építész, designer, Universität für angewandte Kunst

(A Budapest Galéria javaslata.)

Dr. Körösényi Tamás, docens, szobrász

Magyar Képzőművészeti Egyetem

(A Magyar Képzőművészeti Egyetem javaslata.)

Lázár Antal DLA

Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem

Építészmérnöki Kar dékánja

(A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem javaslata.)

Schiffer János, főpolgármester-helyettes

Budapest Főváros Önkormányzata

Főpolgármesteri Hivatal

(A Főpolgármesteri Hivatal javaslata.)

Szöllőssy Enikő, szobrász

(A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének javaslata.)

Zsigmond Attila, Budapest Galéria, igazgató

A Bíráló Bizottság felkért szakértői

Fónay Jenő, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének alapító elnöke

(A Társadalmi Bizottság részéről.)

Jánosi Katalin, festőművész

(Az 1956-os Emlékbizottság részéről.)

Jordán Péter, titkár

Kocsis László, vezérigazgató, Fővárosi Kertészeti Kft.

Közgazdász, kertészmérnök.

(A Fővárosi Kertészeti Kft. javaslata.)

Okrutay Miklós, műemléki szakmai igazgatóhelyettes

(A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal javaslata.)

Dr. Rainer M. János, történész, ’56-os Intézet, igazgató

(Az ’56-os Intézet javaslata.)

Szerencsés Károly, történész, ELTE

(A XIV. ker. Budapest-Zugló Polgármesteri Hivatala javaslata.)

„Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc központi emlékművének megtervezése” tárgyú tervpályázat preambuluma

A Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatala a 2208/2004. (VIII. 27.) sz. Korm. határozat alapján nyílt tervpályázatot ír ki az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc központi emlékművének megtervezésére.

Az 1956-os Emlékévet előkészítő Emlékbizottság és az ’56-os forradalmárokat, valamint az 1945-1956 közötti politikai üldözötteket képviselő Társadalmi Bizottság véleménye alapján a Miniszterelnöki Hivatal a pályázókat az alábbiakban leírtakkal kívánja segíteni az alkotó gondolkodásban. A kiíró nem kívánja meghatározni, milyen műveknek kell születniük. A jelen preambulummal azokat a kereteket vázoljuk föl, melyek segítségül szolgálhatnak egy, az ’56-os forradalom és szabadságharc eszmeiségét hűen kifejező Emlékmű elkészítéséhez.

Az Emlékmű monumentális alkotás, amelynél a szimbólumképzés során a következő szempontokat érdemes figyelembe venni:

1. Az Emlékmű megtestesíti a magyar nép évszázados, nemzeti függetlenség iránti vágyát, azt a hagyományt, melynek keretében helyezhető el az ’56-os forradalom és szabadságharc. A magyar nemzet történelme során mindig határozottan fellépett az idegen elnyomás ellen. Mindemellett ’56-ban a társadalom felháborodásának adott hangot az egy évtizede tartó torz kommunista diktatúra ellen. Az ’56-os szabadságharc a függetlenségért fellépő törekvések kicsúcsosodása. Nem csak minden magyar, de a világ szabadságszerető népei is a magukénak érezhetik azt a hősi tettet, amellyel elnyomott országunk a túlerő tankjaival szemben is felvette a harcot a szabadságáért. Az, hogy ma békében élhetünk egy fejlődő országban, nem kis részben azoknak köszönhető, akik a forradalomban és a szabadságharcban részt vettek. Annak a folyamatnak, mely oda vezetett, hogy ma már nem a terror uralkodik rémületet keltve Kelet- és Közép Európában, a magyar nép bátor felkelése volt a kiindulópontja. Fontos, hogy az Emlékmű a szabadságharc hősies és felemelő napjainak méltó megemlékezési helye legyen.

2. Forradalomról és szabadságharcról egyként beszélhetünk, ez 1956 alapvető dichotómiája.

3. A fent vázolt kettősséget két aspektusból lehet megközelíteni. Egyrészt, mint az október 23-án felszínre tört, addig elfojtott erő, amely a győztes forradalomban testesült meg, hiszen elsöpörte a diktatúrát, és demokratikus elveket alapul vevő kormány alakult, mely a magyar nép bizalmát és támogatását élvezte. Másrészt a győztes forradalom eredményeit hamarosan meg kellett védeni az idegen elnyomó hatalom túlereje ellen. A forradalom védelmében folytatott szabadságküzdelem nem lehetett sikeres, de a szabadság utáni vágy tovább élt a szocialista éra alatt és az 1989-es rendszerváltozásban csúcsosodott ki ismét. Tehát eszmeileg egyáltalán nem bukott meg sem a forradalom, sem a szabadságharc.

4. Ebből következően az Emlékmű szellemisége kifejezheti azt, hogy a forradalom a jövő felé irányult, eszméje tovább élt és a mai korunkra, nemzedékekre, évtizedekre kihatott.

5. Az Emlékmű a nép győzelmét jelképezheti az elnyomók ellen, ugyanakkor kifejezheti az emberi áldozatvállalást a szabadságért.

6. Az Emlékműnek arra az üzenetre lenne érdemes felhívnia a figyelmet, hogy a magyar emberek szabadság utáni vágya teljesedett be, a szabadságra, emberséges életre vágyó nemzet tömörült egységbe. Ez a szabadságmozgalom a kelet-európai szabadságvágy legerőteljesebb kitörése volt, amelynek világtörténelmi jelentősége abban rejlik, hogy a forradalom és annak következményei nagyban hozzájárultak a Szovjetunió és a szovjet típusú rendszerek bukásához.

7. Az Emlékmű jelképe lehet a magyar nép erejének, közösségének, a közös felelősségnek, a magyar társadalom összetartásának, a nemzeti egységnek, amely jellemző volt 1956. október 23-ára.

8. Mivel az Emlékmű nem csupán a múltnak állít emléket a jelenben, hanem az elkövetkező generációknak is szól, ezért egyszerre, mintegy hídként foglalhatná magába a hagyományos elemeket a modern, a jövőbe mutató alkotás keretei között. Az Emlékmű jelképezhetné a képzeletbeli kapcsolatot, 1956 és a jelenkor, a szabad, európai, demokratikus Magyarország között.